Akár ezt is mondhattuk volna, amikor hosszas tűnődés után úgy döntöttünk, hogy belevágunk az idei Bamako legdurvább szakaszába, az Atart Tidjikja-val összekötő 400km-es útnak keresztül a sivatagon. Az itiner szerint az élvonalbeli Dakar versenyzők 5-6 óra alatt teljesítik a távot, mi számítsunk 12-16 órára, attól függően, mennyire tévedünk el. Ez még teljesíthetőnek tűnt, bár az a kitétel, hogy a verseny mentőautója is valószínüleg a sivatagban tölti majd az éjszakát, sejtetett valamit. Tudtuk, hogy ha belevágunk, akkor vagy végig megyünk, vagy visszafordulunk, mert közben letérő nem lesz, csak a Szahara mindenhol.

11. nap. Január 27.

A korai rajt után nem gondoltuk, hogy ilyen gyorsan kezdődnek a bajok. Szinte alig tértünk le az aszfalt útról, kaptunk egy bal hátsó defektet. Rámehettünk valami aljas kis kavicsra, mert 10-15 cm hosszan felszakadt az abroncs. Pótkerékből volt elég, úgyhogy gyors kerékcsere után továbbindultunk, igaz előtte még ki kellett engedni belőle némi levegőt. Az út első szakasza nem volt vészes, egy meredek, néha aszfaltozott szerpentinen jutottunk fel a hatalmas fennsíkra, ahol elkezdődött a móka...

Hallottunk már róla, hogy létezik olyan, hogy kősivatag, de én speciel nem voltam rá teljesen felkészülve. Amerre a szem ellát, mindenhol kő. A kősivatag persze nem kizárólag kőből áll, de éppen elegendő arányban van jelen hozzá a homokban, hogy az ember elgondolkodjon, vajon elég lesz-e a maradék három pótkerék...

A "bemelegítő" szakasz kb. 30 km lehetett, ez alatt értünk 28 km követ és 2 km homokot. Valószínüleg a mauritánok  azért építették ilyenre, hogy aki nem tudja előre, hogy mi vár rá, az kapjon egy kis ízelítőt és gyorsan feladja, amikor még fájdalommentesen megteheti. A köveken átdöcögtünk, és ezt lehet szó szerint érteni. A vágyálomként betervezett 30 km/h átlagsebességet sajna nem tudtuk megközelíteni, főleg, miután a homokos részen csak többszöri nekifutásra értünk át. Ezen a helyen több csapat töltött hosszabb rövidebb időt társaságunkban, de sajnos ez nem azért volt, mert ennyire jó fejek vagyunk - ami egyébként igaz - hanem ők is megszenvedtek az átjutással. A megoldást végül a gumik leengedése és egy helyi nomád útmutatásai jelentették. Már ha nevezhetünk valakit nomádnak, aki Toyota Landcruiserrel közlekedik a sivatagban és tőlünk kér AAA-s ceruzaelemet a digitális fényképezőgépéhez... Olvastuk az itinert, úgyhogy volt nálunk.

A homok után újabb köves rész következett, ehhez azonban újra fel kellett fújni a kerekeket. Itt láttuk hasznát a Balázs által kivitelezett ötletnek. Lényege, hogy a tetőn lévő pótkerekeket jócskán túlfújtuk, kb 5 bar-ra, innen pedig egy áteresztő csövön át percek alatt újra 3 bar nyomást varázsoltunk a leeresztett kerekekbe. Profik vagyunk... A sebességünk továbbra sem volt gyorsnak mondható, úgyhogy dél felé már láttuk, hogy az éjszaka a sivatagban ér majd minket. Ezzel nem voltunk egyedül, mivel nem mi voltunk az utolsók a menetben. A feljavított CB rádióval sík terepen 10-15 km-ről is hallottunk adásokat és több párbeszédnek fültanúi voltunk.

A feladatok ezen a szakaszon nagyjából egyenletesen, 20-30 km-re voltak egymástól és egyben a követendő útvonalat is jelölték. Nagy segítséget nyújtottak. Meg is találtunk néhány pontot, és ilyenkor azért szakítottunk egy kis időt a körülnézésre is, hamár egyszer a szaharában járunk... Nem tudjuk, hogy a rongálóknak, az eróziónak, vagy a szervezőknek köszönhetően néhány feladat viszont nem volt megtalálható az adott koordinátákon. Például itt sem:

Az összességében kb 50-60 km kemény köves, néhol vándor dűnékkel tarkított talaj után a táj változott kicsit. Továbbra is voltak gumiszaggatónak is nevezhető szakaszok, de gyakran tudtunk 5-6 km-t teljesen sík terepen menni. Itt próbáltunk meg javítani az átlagsebességünkön, de nagyon észnél kellett lenni, mert kövek itt is előfordultak, beleolvadva a környezetbe, vagy fél centivel a homok alatt meglapulva. Volt néhány padlófék...

Újabb fennsík mászás, ezúttal a változatosság kedvéért köveken, majd újabb "száguldás". Szinte végig négykerékhajtásban. Ekkorra a bal első kapcsolóagy már a megadás jeleit kezdte mutatni, egyre többször ugrott egyet, de még bírta. Szerencsére volt nálunk tartalék, mert különben izzadtunk volna rendesen. Bár így sem tartozott az álmaink közé egy sivatagi futóműjavítás. Hiába száguldottunk a szerintünk biztonságosnak vélt 60-70 km/órás sebességgel, lassan beért minket a mezőny vége, így a nap hátralevő részét a 22-es Sivatagi Tigrisek és a 65-ös Vadludak csapatán kívül a szervezői-, mentő- és assistance autókkal is kiegészült formációban tettük meg. Igaz, kissé őrült tempóban haladtunk, de estig szerencsésen kihúztuk hiba nélkül.

Igaziból hibát ekkor sem vétettünk, csak azt hittük. Már lefelé ment a nap, amikor egy homokban megbúvó alattomos kőnek odavertünk valamit a kocsi allján. Nagyot csattant és ugyanekkor elment az erő a motorból. Alapjárat még ment, de üresben is kellett neki 5 másodperc, hogy fölpörögjön. No, gondoltuk, itt a vége. Kivánszorgunk valahogy 3 nap alatt, vagy vontat valaki 200 km-t a sivatagban, vagy itt hagyjuk és stoppolunk...

Szerencsére nem adtuk fel teljesen. Ráadásul Idomu is bíztatott. Megszagolta ugyanis a nívópálcán az olajat és kijelentette, hogy a motornak semmi baja. Mindezt halál komolyan. Mi meg hittünk neki. Úgyhogy rögtön azon kezdtünk el gondolkozni, mi lehet ez, ha már a motorról tudjuk, hogy teljesen ok... Nos, a megoldás egyszerű volt. Mivel estére elég sok olajat elpöfögtünk, az olajnyomást is mérő DPC modul hülyült meg. Valamitől úgy gondolta, hogy nincs olaj a motorban és letiltotta. Széthúztuk az elektromos csatlakozóját és máris visszakaptuk mind a 97 lóerőt. Gyárilag... Profik vagyunk...

Akár mehettünk is volna tovább, de e két perces dráma alatt a szervező és assistance járgányok közül valaki csendes defektet kapott. Ekkor a kis csapat úgy döntött, hogy nincs értelme sötétben, kimerülten nekivágni az etap legnehezebb szakaszának, úgyhogy a dűnékkel körülvett kis "tisztáson" letáboroztunk. Mint kiderült, nem voltunk teljesen egyedül. A mauritán hadsereg nagyon komolyan vigyázott ránk, kb 10 autóval és 30-40 emberrel pillanatok alatt körülvették rögtönzött kis táborunkat és tisztes távolságot tartva egész éjjel vigyázták álmunkat. Le a kalappal előttük. Profik voltak...

Azt hiszem, mindenki, aki ott töltötte velünk az éjszakát, elmondhatja, hogy az egész verseny legjobb és legszebb estéjét töltöttük a dűnék között. Volt idő nyugodtan sátrat verni, vacsorát főzni, megkósolni egymás borait, pálinkáit, whiskey-jeit és Jager-eit. Ezen kívül végre egyszer sikerült egy jót beszélgetni a többiekkel, a szervezőkkel és versenybírókkal. Hallgattuk a sivatag hangjait (tök kuss volt), néztük a csillagokat. Talán ennyi csillagot még nem is láttunk soha, hiszen a legközelebbi város is 200 km-re volt és azt se büntették sűrűn fényszennyezés miatt.

Reggel nem keltünk fel napfelkelte előtt. Amikor mindenki összeszedelőzködött, Idomu rövid eligazítást tartott a sivatagi autózás szabályairól és veszélyeiről. Megnyugtató volt, hogy van velünk valaki, aki ha kell, - szó szerint - fejből kitalál a sivatagból. Ezt később tapasztalhattuk is.

Mivel Tgriseink napok óta üzemanyagrendszer gondokkal küzdöttek, Idomu az ő Patroljukban foglalta el a vezetőállást illetve ülést és az ő vezetésükkel indult el a mezőny a homokdűnék felé. Persze előtte még volt kő, köves homok, homokos kő, és ezek mindenféle kombinációja. Mindezek ellenére egész tűrhetően haladtunk. Egyre többször találkoztunk viszont elakadásra alkalmas helyekkel, ahol egy-egy autó jó eséllyel ki is használta ezeket az aklalmakat. Volt ásás, defekt, uzemanyag elakadás. Ahogy a terep sivatagosodott egyre jobban látszott, hogy az alacsony hasmagasság és a közel 3 tonnás súly miatt hátrányban vagyunk a többiekhez képest és némileg még a menetet is feltartjuk.

Úgy döntöttünk, sofőrt cserélünk. Idomu átült hozzánk,  Balázs a rendezői Navarrába, a Tigrisek pedig újra teljes létszámban birtokba vehették a 22-es autót. Amit reggel szóban hallottunk, azt Idomu most élőben is bemutatta nekünk. Hihetetlen, ahogy a puha homokdűnéken közlekedett, sokat tanultunk tőle. Kora délután elértük, amire mindenki várt. Tiszta homoksivatag 30km-en keresztül, ameddig a szem ellát. Lenyűgöző látványt nyújt.

Idomu kiadta az utasítást: a kerekeket 0,6-0,8 bar-ra le kell engedni.  A mi terhelésünk mellett a gumi már 1 bár-nál elérte a kívánt laposságot... A kilapuló kerékkel meglepően könnyebb fent maradni a homok tetején. A különbség óriási. A következő pár órában igyekeztünk megállás nélkül haladni, amenynire csak lehet. Persze nem lehetett, 8 autóból jó eséllyel mindig történt valami. Mi is elástuk magunkat párszor, de nem volt vészes. Pár perc kaparással és persze a többiek segítségével kamar kiszabadítottuk az autót.

Történt viszont, hogy a dűnékről való "lebucskázások" során a tetőcsomagtartó megunta az autóhoz képest egy helyben maradást, engedett a fizika törvényeinek és előre csúszott kb 30-40 cmt úgy, hogy az első keresztrudak már az A oszlop előtt a levegőben lógtak. Ezt rendbetenni már majdnem fél órás szerelébe került és nem is sikerült teljesen fixre az újbóli rögzítés. Sajnos a csúszkálás állandóvá vált . Annak ellenére, hogy könnyítettünk a tetőn, többször meg kellett állni igazításra. Mivel a mezőnynek haladni kellett, a csomagtartó végét kötéllel jó erősen a vonóhoroghoz kötöttük, így nagyjából a helyén maradt és nem volt vele további gond.

Miután sikeresen magunk mögött hagytuk a homoktengert, találkoztunk egy tevét "sétáltató" nomád fiúval. Idomu rögtön be is mutatta tevegelő tudását. Úgy tevegelt, mintha nem először csinálta volna. A leszállás igen eredetire sikerült ugyan, de így is nagy tapsot kapott.

Az itiner egy helyhez ezt a megjegyzést fűzte: "hatalmas sziklák !!!!!!!!!". Hát ez igaz volt. Az út 1-2 négyzetméteres hatalmas köveken haladt, néhol 30-40 cm szintkülönbségekkel. Ekkor jött elő újra az alacsony hasmagasság és a túlterhelés és a kapkodás hátránya. Mivel siettünk, Idomu rendesen odacsapkodta a kocsi alját, akárhogy is intettük alacsonyabb vérmérsékletre. Pár perc türelem kellett volna, hogy elővegyük a homokvasainkat, amik a súlyukból fakadó hátrányukat azzal ellensúlyozták, hogy elbírták (volna) az autó súlyát és hídnak használva szépen legurulhattunk volna. Sokba került ez még nekünk...

A sziklák után egy oázis bújt meg a sivatagban. Itt jött a következő izgalmas rész egy rettenet meredek homokdűne személyében. A mindenkinek szóló utasítás szerint négykerékhajtásban, 2-es felezőben magas fordulatszámon induljon mindenki, de csak egyesével. Először nem voltunk biztosak a sikerben, mert a a homokban érezhető volt a lóerőhiány. Ennek ellenére az 1985-ös technika jelesre vizsgázott. Mint a kisangyal, úgy mentünk föl a homokfalra. Innen már nem volt vészes a terep, sima, nem túl mély homok, amiben megfelelő fordulatszám mellett 50-60 km/h sebességgel lehetett haladni. Ennek ellenére mi itt is tudtunk hibákat produkálni.

Mutató szerint elszállt az olajnyomás. Először megijedtünk, de de mivel más elektromos visszajelzők sem működtek rendesen, reménykedtünk, hogy csak a műszer nem mutat. Nem akartunk kockáztatni így megálltunk elelnőrizni. Szerencsére csak egyk kábel szakadt el a motortérben. Pár perc alatt ezzel is megvoltunk. Nem sokkal később CB-n jött a hír, hogy az egyik kocsiból folyik valami. Valahogy sejtettük, hogy mi vagyunk azok. Láss csodát, tényleg mi voltuk, és ahogy sejtettük, az üzemanyagtankból folyt a gázolaj, ráadásul nem is olyan kis sebességgel. Úgy éreztük, közel már az aznapi cél, úgyhogy nem foglalkoztunk vele. Igaz, nem is nagyon tudtunk volna hirtelen mit tenni. Annál inkább kellett tenni valamit a pár km múlva leszakadó kipufogóval. Először csak elengedett a két cső összeseresztésénél és a csövethúztuk a földön, amit még föl tudtunk kötni némi hulladék pókkal, ami másra sajnos már a megvásárlása pillanatában is alkalmatlan volt. Mint kiderült, igaziból erre is. Amikor később a pók elszakadt, a kipufogó nem csak újra leesett, de ezuttal végre sikerült teljesen a hátsó tengely alá gyűrni. Profik vagyunk...

Idomu úgy látszik megelégelte a rombolást és kiélvezte a roncsderbit, úgyhogy visszaült a rendezői autóba, mi pedig a Tigrisek  biztonságot nyújtó kíséretében - innentől már eseményektől mentesen - begurultunk Tidjikja-ba. Ekkorra Idomu már szerzett nekünk szerelőt, akivel a helyi benzinkútnál 250 euróban fogadtunk, hogy nem tudják megcsinálni 3 óra alatt a tankot és a kipufogót. Lehet, hogy Idomu nélkül ment volna fele ennyiért is, de ha összehasonlítjuk a veronai másfél napos 180 eurós tankhegesztéssel, akkor igaziból nem volt drága. Na jó, az volt. Viszont egész jól tartották magukat az ütemtervhez, így nagyjából 3 óra alatt újra gyári állapotba hozták a járgányt.

Javítás közben nagy meglepetésünkre befutott a Desert Donkey is. Kiderült, hogy ők egy másik szerelőnél jártak laprugót hegeszteni, mivel eltört az egyik főlapjuk és addig egy racsnis heveder tartotta helyén a hátsó hidat. Őrültek... Miután elkészültünk, együtt vágtunk neki az aznapra még hátra lévő pár száz kilóméternek. Mivel ezt a napot hivatalosan pihenőnapnak nyilvánították, végig aszfalton haladtunk Kiffa-ig. Pedig néha szivesen letértünk volna a földutakra, mert az aszfalt út pár száz kilóméteres kerülővel meghosszabbította az eredetileg 400 km-es napi távot. Sebaj, így is sikerült még úgy odaérnünk, hogy fürdéssel együtt maradt még időnk aludni is.

Gergő

Gondoltam, írok pár sort erről is. Igazán izgalmasakat valószínüleg a korábbi futamok résztvevői tudnak írni, lévén idén Mauritániában a szervezők intézték központilag a biztonságot és ennek anyagi vonzatát...

Nem hiszem, hogy meglepetést okozok azzal, hogy Európában a Tariff-i kikötöig nem találkoztunk egyetlen hivatalos közeggel sem, de itt is csak egy futó pillantásra méltatták az útleveleinket. Az itinerben leírt horror kétórás szárazföldi procedúrával szemben a marokkói belépést és az "azonosító számot" már a hajón bepecsételték az útlevelekbe (igaz, az itiner nem erről a kompjáratról szól). Az átkelés kb 40 percet tartott, ez idő alatt minden utas átesett az útlevélellenőrzésen. Nem sokat vacakoltak.

A vám és az autó beléptetése egy fokkal bonyolultabb volt, de Tangerben sem szórakoztak velünk túl sokat. Az egyetlen kritikus pont az autó papírjainak elintézése volt. Fontos tanulság, hogy nem mindenki rendőr, vagy határőr, akin valamilyen egyenruha van. Az egyik ilyen figura elkérte a forgalmi engedélyt és egy útlevelet. Mint később kiderült, "segíteni" akart a papírok kitöltésében. Kitöltötte, pénzt kért (10 eurót kapott, de asszem túlfizettem). A kitöltést természetesen elrontotta, mert nem Tomi útlevelét vitte el, pedig a kocsi az ő nevén volt. Erre persze nekünk is gondolni kellett volna... Nagy gáz nem lett belőle. A határőröket egyáltalán nem zavarta, hogy áthúzva, javítva, összefirkálva adtuk le a papírt, úgyhogy 20 perc alatt itt is végeztünk.

Innentől kezdve átlagosan minden második városban megállítottak a rendőrök, és néha még útközben is, méghozzá a nap 24 órájában. Hiába alszik az egész város éjjel 3-kor, a szolgálatos rendőr ott áll a posztján és megállít. Általában nem álldogálnak "csak úgy" az út szélén, hanem rendesen kijelölt ellenőrző pontokon igazoltatnak. Kérték a fiche-t (ejtsd: fis, egy papírlap, melyen szerepel az autóban ülő minden utas minden elképzelhető adata, még a foglalkozása is, csináltunk belőle még itthon legalább 50 példányt), megkérdezték hova megyünk, és mivel franciául nem tudtunk, az autó redszámának és típusának felírása után továbbengedtek. Északon nem beszéltek (vagy nem akartak) idegen nyelveken, de minél délebbre jutottunk, annál többször tudtunk angolul, sőt néha németül is kommunikálni velük. Ennek persze volt hátránya is. Minél jobban megértettük egymást, annál jobban el tudták magyarázni, hogy örülnének valami kis ajándéknak (cadeau, ejtrd: kádó). Nem kértek semmi különöset, egy-egy golyóstollnak, cerbona szeletnek is örültek. Mindig tisztelettudóak, tiszták és az egyenruhájuk is makulátlan. Még a kősivatag közepén is.

Amikor kölykök kővel bedobták a kocsi hátsó szélvédőjét, a helység méreteihez képest nagy erőkkel próbálták kitalálni, melyik is lehetett a kb 100-150 lurkóból, hogy leverjék a szülein, de mint várható volt, nem jártak sikerrel. De a gesztus is jólesett, mert a helyi rendőrfőnök is kijött a helyszínre és személyesen kért bocsánatot az incidens miatt.

Egyszer találkoztunk egy magyarul is beszélő rendőrrel! Igaz, magyar szókincse csupán három kifejezésből állt, de a célnak tökéletesen megfelet, ha a megfelelő sorrendben mondta a következőket: "ajándék", "három" és "jó utat". Ezzel nagyjából az átlagos petit cadeau mennyiség háromszorosához jutott. Csak tudnám, ki tanította...

A szervezőkkel való beszélgetések magyarázattal szolgáltak arra a genetikai anomáliára, hogy az egyenlítőtől való távolság miért áll fordított arányosságban a karhatalom tagjainak nyelvérzékével. A déli határok mentén előfordulnak kisebb törzsi villongások, és néha lázadókkal is összetűzésbe keverenek, virágzik a fegyver- és egyéb termékek csempészete. Emiatt sok a titkosrendőr is és kell a nyelvismeret, hogy hathatósan tudjanak információt gyűjteni arról, kik vagyunk, honnan jövünk, hová megyünk, mit viszünk, stb. Valószínüleg napra pontosan vissza lehet keresni, mikor merre jártunk Marokkóban.

Szeretik a papírmunkát, de ugyanakkor a pontos kitöltés nem az erősségük és nem is nagyon zavarja őket. Ezek után csak a kérdés merül fel, hogy akkor meg minek? Az országból való kilépés nem egyszerű, de ha megvannak az útlevelek és a belépéskor az autóra vonatkozóan kapott papírunkat sem hagytuk el, akkor csupán idő kérdése. Nekünk kb 3 órába telt a kilépés, ami átlagosnak mondható. A határállomáson szinte minden fegyveres erő jelen van (helyi redőrség, országos rendőrség, határőrség, katonaság). A titkosrendőrség is igyekszik elvegyülni a tömegben. Egy idő után rááll az ember szeme, és ki lehet őket szúrni. Ők azok, akik fekete bőrkabátot hordanak 40 fokban...

Mauritániában már nem ilyen szervezett a karhatalom. Sokkal kisebb a bürokrácia, nincsenek paranoiás módon egymást is megfigyelő fegyveres testületek. Az országba belépés gyors lebonyolítása nem is ezen bukik meg, sokkal inkább azon a tényen, hogy egy nap alatt akar belépni az országba annyi magyar, mint ahány külföldi egy évben összesen megfordul az adott határállomáson.  Amúgy igyekeztek korrekt módon, lehetőségeikhez mérten gyorsan intézni a dolgokat.

A közúti ellenőrzések már nem olyan szervezettek, mint Marokkóban. Néha hosszú órákig nem állít meg senki, néha meg nyílegyenes úton 500 méterenként van egy ellenőrző pont. Ezt legtöbbször a hadsereg, vagy a rendőrség üzemelteti, de nehéz őket megkülönbözteti. Néha előfordulnak olyan ellenőrzőpontok is, amelyek inkább tűnnek alulról jövő népi kezdeményezésnek, mint hivatalos állomásnak. A sorompós ember is csak egy atlétatrikóban van egyenruha helyett. A legmeglepőbb bennük, hogy általában nem kérnek semmit az áthaladásért. Megint csak felmerül a kérdés, hogy akkor meg minek? Erre Bamakóban kaptunk elfogadható választ. Úgy látszik, az idegenforgalom mindenkinek szívügye errefelé, ezért csak a helyi hülyéket veszik le, a túristák megússzák. Egy amerikai fickó mesélte, hogy bebuszozta Afrikának ezen szegletét és csak tőle nem kértek vámot a kis élelmesek, amikor a helyi buszt állították meg. A rendes ellenőrző pontokon nem szégyenlősek a katonák. Nyíltan megmondják, ha szeretnének némi ajándékot. A központi kenőpénznek hála, tőlünk sehol nem kértek pénzt, de mesélik, hogy a korábbi években sokszor 5-10 eurót kértek egy-egy ponton. Mi érintettünk 15-20 checkpointot, szép summa lett volna a végére...

Mauritániában kiemelt biztonsági kérdésként kezelik a Budapest-Bamako Rally-t, úgyhogy a verseny - nyilván nem kevés pénz ellenében - nagyon komoly védelmet élvez. A hadsereg végig jelen volt az út során, az esti táborhelyeket 20-30 katona is őrizte esetenként. Az Atar-Tidjidja szakaszon a mezőny végével kint északáztunk a sivatagban. Kb. 10 terepjáróval és 30-40 fővel őrizték nyugalmunkat. Nagyon komoly volt.

A kilépés Mauritániából majdnem a legegyszerűbb dolog. Az utolsó napi táborhelyre kijöttek a megfelelő hivatal képviselői és bepecsételték, hogy elhagytuk az országot. Mivel ezen a napon nem követtük végig a verseny útvonalát, mi aszfalt úton léptünk át Maliba, így az utolsó mauritán faluban egy narancssárga pólós fickó kézzel beírta Tomi útlevelébe, hogy autójával együtt hagyta el az országot (10 euróba fájt). Csak akkor jöttünk rá, hogy ez volt a határ, amikor a következő faluban ismét elkérték az útleveleket, hogy beléptessenek Maliba.

A Mali belépés a legegyszerűbb, de aki zöld határon megy be, annak nem szabad elfelejteni, hogy legyen nyoma az útlevélben. A lényeg, hogy el kell menni egy rendőrörsre még hazautazás előtt, mert különben a repülőtéren posztoló rendőr (felteszem zsebre) 40-50 eurót kér, ha nincs az útlevélben pecsét. A pecsét maga ingyenes, csak amikor már két óra múlva indul a géped, úgysincs kedved visszataxizni Bamakóba egy pecsétért.

Maliban szerencsére a rendőrök kékben vannak, így meg lehet különböztetni őket. Leginkább csak Bamakóban találkoztunk velük. Teljesen normálisak, segítőkészek és megértőek, csak nehezen értenek meg. Már ha nem beszélünk franciául. Bamakóba menet majdnem behajtottunk az elnöki negyedbe, ahova csak különleges engedéllyel szabad bemenni. Persze miután megfordultunk, rögtön megállított és kérte az engedélyünket - mint azt utóbb megtudtuk. Először nem értettük, úgyhogy minden papírt odaadtunk neki, de még mindig nem volt elég. Szerencsére akadt egy tolmács, aki elmondta neki, hogy nem akartunk bemenni, csak eltévesztettük az utat a városközpont felé. Rögtön megenyhült, mosolygott, visszaadta a papírjainkat, jó utat kívánt és megkérdezte, hogy akadna-e valami ajándék az autóban, aminek örülne. Két cerbona szeletnek örülhetett. Pár nappal később találkoztunk vele a város másik felében. Még mindig örült... Messziről megismert és integetett, vidáman kezet fogtunk és mentünk tovább... Barátságos népek.

Összességében le lehet szűrni, hogy tízszer annyi ellenőrzésen estünk át, mint amennyin Magyarországon egy életen át, de mindig kedvesek és korrektek voltak, nem akart senki kukacoskodni olyanokon, hogy "nem ég az egyik féklámpa", vagy "nem vagyok bekötve".

Gergő

A tegnapi nap (január 25.) fő attrakciója a Mauritániába való átjutás volt. Habár a területet, melyet elhagytunk, Nyugat-Szaharaként emlegetik, a marokkói karhatalom erői védelmezik a megátalkodott kő- és homoktolvajoktól. Meg kell mondjam, igen hatásosan teszik mindezt. Ameddig csak ellát az ember, mindenhol kő és homok...

A délelőtt kellemes autókázással telt, ma hivatalosan is csak aszfaltúton. Az utolsó benzinkutak egyikénél teletankoltuk minden erre a célra alkalmas kannánkat gázolajjal, még a kocsi orrára szerelt tartalék üzemanyagrendszert is. Azt csak pár nap múlva tudtuk meg, hogy a tetőn az egyik üzemanyagkanna nem zárt rendesen, és ennek kellemetlen hatásaival első kézből a tetőn szállított stratégiai tiszta-ruha készletünk szembesült.

A határra kb délelőtt 11-kor érkeztünk. Ekkorra nagyjából 200 méteres sor gyűlt össze. Természetesen okos módon két sávban az összesen kétsávos úton. Újabb papírmunka, ezúttal útlevelenként már két példányban. Hülye kérdések franciául, mint "honnan jössz?", "hová mész?", "pontos címed Marokkóban?". Mivel mind a két sávot elfoglalják a várakozók, a szembejövő forgalomnak nincs esélye. Egy teherautó, a szokásos égig pakolt raktérrel megpróbálta kikerülni a sort a sivatagon keresztül. Nem sikerült, és az aszfaltút szélén megrekedtek. Kölcsönadtuk nekik az egyik lapátot (kicsit féltünk, hogy kölcsönről itt szó sincs). Egy órán át nem sikerült visszaterelniük az útra, pedig akkorra már két másik teherautó is tolta, illetve húzta. Eközben elkezdődött életem második leghosszabb határátkelése (a leghosszabb Erdélyből hazafelé volt 1993-ban, amikor is 21 órát álltunk a határon), úgyhogy magukra hagytuk őket. A lapátot - mint később kiderült - tényleg örökbe adtuk.

Az átkelés menetéről engedtessék meg egy kicsit hosszabb beszámoló. Az itiner ebben az esetben nem túlzott. Ezeknek tényleg az agyukra ment a bürokrácia. Olyannyira, hogy a lényeg a papírmunka volt, az, hogy tényleg csempészünk-e valamit ki-, vagy be az országból (például homokot), nem érdekelt senkit.

A kitöltött papírokat (fiche) és az útleveleket először is be kellett adni egy irodába, ahol azok azonnal eltűntek az épület belső termeiben. Szerencsétől függően 20-60 perc elteltével hallottuk felcsendülni neveinket, és személyesen adták vissza az útlevelet, melybe bepecsételték, hogy elhagytuk Marokkót. Pedig hol voltunk még attól... A második ablaknál az autót kellett kipapírozni az országból. Aki "normálisabb" határőrt/rendőrt/csendőrt fogott ki, az leadhatta az autós papírt útlevél nélkül is, a kevésbé szerencséseknek ki kellett várni, mire az útleveles banda végez. Tomi ügyes volt, és addig járt a nyakukra, mire útlevél nélkül megcsinálták. Profik vagyunk...

Miután ez is megvolt, mehettünk a kocsiért és megpróbálhattunk behajtani a határállomás területére. Ez egyrészet a magunk generálta forgalmi dugó és a kapuban posztoló rendőrök miatt sem volt egyszerű. Valahogy azért bejutottunk egy engedékeny pillanatukban. Miután bent voltunk, jöttek újra a különféle fegyveres erők képviselői és sorban végignézték a papírjainkat, amiket kollégáik épp az imént állítottak ki, vagy pecsételték le. Mégiscsak alapos népek ezek... Miután egyeztették hogy minden papírunkon szerepel legalább egy "Borovszky" és "Nissan Patrol" bejegyzés, továbbengedtek. Ezt tették a vámosok is, akiktől minimálisan azt vártuk, hogy darabokra szedetik velünk az autót, mindenféle bűncselekmények gyanújára hivatkozva. De nem ezt tették. Miután mindenki minden papírt megnézett, szabadon gurulhattunk tovább, legalább 20 métert, ahol is mindenkit leállítottak egy kőfal mellé. Tamást - minden papírunk társaságában - beinvitálták a fal mögé , ahol Rejtő Jenő regényeibe illően egy egyenruhás emberke egy olajfa alatt üldögélve mindekinek az adatait kézzel beírta egy hatalmas könyvbe. Mintha eddig ezt a lépést eddig elfelejtették volna megtenni. Sebaj, innen már látszott a sorompó, ahol már tényleg csak futólag néztek a papírokra és már roboghattunk is Mauritánia felé (ekkor kb délután 2 felé járt az idő).

Azért nagy robogást nem csaptunk. Egyrészt, mert kemény köves és rövid-, de elsüllyedős homokos szakaszok váltották egymást, másrészt pedig legfrissebb ismereteink szerint a terület alá volt aknázva, így a kitaposott utat nem volt ajánlatos elhagyni. Pár kilóméter után feltűnt a Mauritán határállomás. A korábbi évek elbeszéléseiből ismert állapotokhoz képest egész pofás kis épületeket rittyentettek, de azügyintézés színvonala sajnos nem követte az infrastruktúra robbanásszerű fejlődését.

Először is valamilyen katonaforma ember állított meg minket, aki egy 199 Ft-ért beszerzett Tesco napszemüveg birtokon belülre kerülésétől úgy meghatódott, hogy felhagyott a kérdezősködéssel és minden teketória nélkül továbbengedett. Kezdtünk reménykedni, hogy ezzel már a tortúra vége felé járunk, de hosszú volt még a délután. Itt is legalább 30-40 csapat álldogált már, a mauritán határőrség pedig nem tudott a helyzet magaslatára állni, így az egyetlen iroda egyetlen asztalán hamarosan hegyekben állt már a pecsételésre váró magyar útlevél. Mi is és a helyiek is tanácstalanul bűvöltük a ritka jelenséget, de nem segített. Ekkor Villám Géza is sikeresen befutott, majd harsogó "Szavabien" felkiáltással eltűnt az irodában. A bent állók elmondása szerint a határőrök először a magyarokkal ordítoztak, majd a megfelelő mennyiségű kenőpénz átadása után már csak egymással. Megint kicsivel később mindenkit kizavartak az épületből, mondván így nem tudnak dolgozni, majd egyesével beszólítottak mindenkit a lepecsételt útlevélért.. Kezdett ismerős lenni a helyzet.

Miután ez megvolt jöhetett itt is a vámellenőrzés. Itt se nyitották ki kocsit, csak egy papírt kellett leadni francia nyelven és 10 eurót kifizetni az autóra. A papírt már előrelátóan otthon kitöltöttük és be is adtuk az útleveleinkkel együtt az előző irodába. Ott is maradt. Most tölthettük ki újra. Persze itt is akadt ember, aki hajlandó lett volna helyettünk kitölteni, de most gazdaságosabbnak láttuk magunk megcsinálni. Így csak 5 eurót fizettünk neki. Profik vagyunk... A vámosoknak egy kicsit erősíteni kellene a fundraising tevékenységen, mert az ő irodájuk néhány ócska deszkából állt és a berendezés sem ütött el stílusban.

Szabadok voltunk. Legalábbis majdnem, mert habár még otthon befizettük, mégse kaptuk meg az igazolásokat a mauritán és mali kötelező biztosításról. Nosza sebaj, mondták a szervezők, menjünk el Noadibuba és az El Jazeera Hotel recepcióján átvehetjük. Gyors térképellenőrzés után megállapítottuk, hogy habár 5 óra felé jártunk, a 100km-es kerülővel még világosban beérhetünk a táborba, ha sietünk. Így is tettünk. Egy szó mint száz, a hotelben nem volt egyetlen biztosítási papír sem, érdeklődő csapatból viszont legalább fél tucat. A portás adott egy helyi telefonszámot, mondván, a vonal másik végén lévő ember megmondja majd, mi a teendő. Mivel a magyar mobiltelefonok itt nem működnek, felajánlotta, hogy vehetünk nála mauritán sim kártyát 60 euróért. Ezt kicsit sokalltuk, úgyogy megegyeztünk 10 euró/hívás összegben az ő saját mobiljának használatával (elég szép nyereség egy kb. két perces helyi hívásért). A vonal másik végén valóban tudta az illető, mi van a papírjainkkal. Mégpedig az,  hogy ő már ott járt a hotelben aznap és az összes papírt elvitte az esti táborba. De jó, ezt ki is lehetett volna írni, és akkor nem telefonálgatunk percenként 1.500 Ft-ért. Vagy még inkább lehetett volna szólni is, hogy ne bumlizzon be ezért mindenki 100 km-t a városba egyesével. A hívás közben lemerült az ipse telefonja, így már nem tudtuk leellenőriztetni, hogy a mi papírunk is megvan-e a táborban. Így adtunk a ficoknak 5 eurót, mondván fél hívás - fél fizetség. Ez nagyon nem tetsztett neki, így igen gyorsan megromlott közöttünk az amúgy sem rózsás viszony. Sebaj, a parkolóból a 22-es Sivatagi Tigrisek voltak oly kedvesek és műholdas telefonon beszóltak a táborba és leegyeztették, hogy mindenkinek megvan a papírja. Még a hívás kemény 1 USD költségét is vállalták

Uzsgyi kocsiba vissza, Noadibuból ki, táborba el. Persze este lett már jócskán, úgyhogy feladatlapleadás és biztosítás átvétel csak másnap reggel. Sebaj, a lényeg, hogy itt vagyunk. Fújt a szél kitartóan és rendes, magára valamit is adó szaharai ország lévén, állandó jelleggel jelentős mennyiségű sivatagi homokot is tartalmazott, melyet nagy precizitással fújt be mindehova. A Desert Donkey Daihatsu Rocky-jából és a Patrolból igyekeztünk némi szélfogót alkotni és a széltől "védett" helyre verni a sátrakat, de nem volt tökéletes a komfort. Az azutóban alvást választottam, ami egész kényelmesnek bizonyult. Reméltük, hogy a szél eláll reggelre, vagy legalább a homok elfogy.

Gergő

A 19-e délután és a 20-a egész nap a vezetésről szólt, így túl sok apró részletről nem tudok beszámolni. Végigtekertünk non-stop váltott vezetéssel Olaszországon, Franciaországon és Spanyolországon át, hogy elérjük Gibraltár partjait. Csak érdekességként jegyzem meg (azért, mert pl. én nem tudtam), hogy Gibraltár egy külön államnak számít. Mi ezen belül is egy Tarifa nevezetű helyre igyekeztünk, ahonnan elvileg kétóránként jár komp a szemközti Tangerbe (ez már Marokkó).

No de ne szaladjunk ennyire előre, mert bár nagyon sok esemény nem történt, mégis megosztanám a nagyérdeművel azt, ami megmaradt bennem. Először is az időjárás. Ebben az időszakban egy ilyen útvonalon aztán kap az ember hideget-meleget; szó szerint. Olaszország: éjszaka, szakadó eső, köd, hegyek, alagutak (GPS ki-be), autópálya kapuk, 2 fok; Franciaország: mint Olaszország, de kevesebb alagút, több kapu; Spanyolország: reggel szikrázó napsütés, beérett narancsligetek (legalábbis már potyogtak, de mikor jóízűen beleharaptunk a begyűjtött gyümölcsbe, nagyot kellett csalódnunk: totál éretlennek mutatkozott), 15 fok, hegyek, eső, jégeső, havazás, 1-2 fok. Mindezek ellenére a hajunk ugyanúgy áll, mint 3 napja.  Azóta ugyanis nem igazán sikerült magunkkal tisztálkodási szempontból foglalkoznunk, és ez tényleg nem a higiéniás neveltetésünk hiányosságából fakad; egyszerűen nem volt rá alkalom. A következő mondatok sokkoló információkat tartalmaznak, ezért kérjük gyengébb idegzetű olvasóinkat, nyergeljék fel, és ugrassák át szemgolyóikat a következő bekezdésre!  Szóval kicsit előbbre szaladva az időben (egész pontosan 22-ére, csütörtökre, azon belül is helyi idő szerint most épp hajnali 1:15-öt írunk perceken belül a Safi-i leágazóhoz érünk útban Essaouira felé; szituáció: Attila vezet, Gergő és Balázs a hátsó ülésen erősen készülnek a következő etapjukra, magyarul alszanak, mint az állat , én pedig navigálok az anyósülésről, és ezzel teendőm nem nagyon lévén, írom eme remélhetőleg szórakoztathatónak mondható úti beszámolót) elárulom, hogy dettó ugyanazon ruhadarabokat viselem, mint amiben szombat reggel Budapesten elrajtoltunk a Felvonulási téri tribünről. Mielőtt még bárki elkezdene rosszallóan nézni rám, elárulom, hogy ezzel egyáltalán nem voltam egyedül, egészen pontosan mind a négyen ugyanezt elmondhattuk magunkról. No de majd talán este.

[Cseréltem a Tomival, mert majd leragadtak a szemeim. Még egy pár óráig próbálok navigátorként tevékenykedni aztán irány a hátsó ülés, ahol talán sikerül pár órát aludnom. Levezetésképpen írogathatnék egy-pár sort, de nincs kedvem hozzá. – Attila]

Na szép, mondhatom, hát ezért nem olvastatok rólunk mostanában túl sokat. (Most az írás pillanatában egyébként már 24-ét írunk, tehát épp ideje felszedni és folytatni a múltkor félbemaradt szálat, amikor is még csak 20-ánál tartottunk.) Tehát az időjárás viszontagságait magunk mögött tudva (legalábbis azt hittük, hogy nem lesz többé szükség pl. a szakadt ablaktörlő lapátjainkra – ezért nem is cseréltük le –, később majd kiderül, hogy jól taktikáztunk-e). Tarifa-ban az utolsó komp 11-kor indult elvileg. Gyakorlatilag pedig az történt, hogy 6-kor elment az utolsó, és utána törölték a járatokat (persze „kompéknál nem tudom, ez-e a helyes kifejezés), mert annyira háborgó volt a tenger, hogy nem lett volna biztonságos az átkelés. Sajnos nagyon bizonytalan volt a következő nap is, ezért nem volt más lehetőségünk, várni kellett. Annyit azért sikerült kideríteni, hogy kb. 20 km-re tőlünk is van egy kompjárat, amelyik szintén ugyanennyire tenne ki minket Tangerben, és az biztosan indul, méghozzá a legelső 7:30-kor. Úgy döntöttünk, kajálunk valamit (ekkor ettünk először saját magunk által „főzött" meleg ételt), aztán szundítunk egyet, és másnap átmegyünk a másik komphoz, ami „biztosan" közlekedik, mert nagyobb (meg mondjuk lassabb: nem fél, hanem másfél-két óra a menetideje), és nem zavarja a vihar. Az eleje így is történt: miután megszereltük egy másik túrás bamakós CB rádióját (hogy pontos legyek, elsősorban Balázs, meg egy kicsit Gergő; Attilával mi ezekhez hülyék vagyunk, ami – ha már én írom a blogot, megjegyzem – inkább ránézve égő, hiszen villamosmérnök a szakmája), és kicsit ismerkedtünk még a többi kikötőben ragadt magyar vándorral (vagy 10 kocsi jött össze), kajáltunk, majd leheveredtünk; Attila és Balázs az autót választotta, mi pedig Gergővel kihasználtuk a nyitva hagyott váró melegét (ugyanis a vihar miatt ottmaradtaknak ezzel kedveskedtek a helyiek, ami jó fejség volt részükről), és ott vertünk tábort. Mivel Gergő nem hozta a legdurvább horkolós formáját, egész jól tudtam aludni, így marha rosszul esett, hogy reggel szólongat: itt az idő, kelés, indulás! Miután gyorsan összekészülődtünk, kiderült, hogy elaludtunk, ugyanis fél 7 elmúlt már: ekkorra kellett volna átérni. Pontosan nem tudtuk kideríteni, ki nem ébresztette a többieket, de minden esetre utólag nagyon jól tette. A vihar ugyanis elült, és mégiscsak elindult a tarifai 9-es komp.

A szoroson való átkelés alatt ellenőrizték az útleveleket, egyéb más érdekesség nem történt. Maga a hajó viszont nagyon jópofa volt: amint kiért a kikötőből, rákapcsolt, és őrült sebességgel, 54 km/órás tempóban hatalmas vízoszlopot húzva maga után megindult Tanger irányában. Erről sok képet és videót készítettünk.

Marokkóban aztán rögtön sikerült az itiner intelmei ellenére megbízni egy arabot, aki elvileg a papírmunkát segítette volna gördülékenyebbé tenni, gyakorlatilag pedig a 10 Euróért semmit sem csinált, csak kitöltött egy rövid nyomtatványt – rosszul. Na mindegy, több is veszett már Mohácsnál…

Átvergődve magunkat a vámon (ami szerencsére max. 20 percig tartott az itiner szerinti 1-2 órához képest – bár lehet, hogy csak nekünk volt szerencsénk), elindultunk keresni egy kis helyet, ahol kajálhatunk, valamint megbeszélhetjük a továbbiakat. Ahogy előző este beszélgettünk a túrázókkal, mind a négyünkben megfogalmazódott, hogy ennek ebben a formában semmi értelme. Nemhogy alig kapnak ajánlott szálláshely
koordinátákat, mindenki megy, amerre lát, nincs szervezés, de még egy rakás pénzt is kifizetnek. Minek? Nem mondom, a verseny is lehúzós, de ott legalább számolnak pontokat, és eligazítást tartanak naponta. Szóval összedugtuk a fejünket, és végül abban maradtunk, inkább mégiscsak folytassuk a versenyt. A pontokkal persze jócskán le voltunk maradva, de azt korábban is tudtuk, hogy nyerni esélytelen, tehát nincs veszve semmi. Útközben egy festői óceánparti utat érintettünk, melynek partjait 3-4 méteres hullámok mosták; lélegzetelállító volt. Ezen felül találkoztunk egy régi VW transzporteres jófej fazonnal és a társával (sajnos a nevét már nem tudom), aki felismerve azt, mit az előbb leírtam, pénz befizetés nélkül indult el a mezőnnyel. Milyen igaza van! Egy darabig együtt mentünk; le akartunk érni Marakesbe, hogy ott éjszakázva folytassuk utunkat a második marokkói versenytábor felé. Azért a második, mert az elsőt csak úgy tudtuk volna elérni, hogy azonnal indulnunk is kellett volna tovább – ilyet nyilván nem fogunk kockáztatni.

Közben ránk esteledett, és megálltunk kajálni együtt a másik autóban utazókkal. Itt aztán jól megoldottuk a világ dolgait, de legfőképpen továbbgondoltuk a lehetőségeinket, és úgy döntöttünk, irány inkább egyből Assa. Ha minden jól megy, még délelőtt odaérhetünk, és rendesen ki tudjuk pihenni magunkat. Tudtuk, hogy ismét egy nagy marathoni futás előtt állunk, de már nem volt kedvünk nagyon kerülni, inkább az éjszakai vezetés mellett döntöttünk persze csak a legnagyobb főúton. Itt aztán volt alkalmunk kipróbálni az időközben hangfalnak elnevezett mozdonylámpákat (a beszerelés ugyanis hasonlít egy házilag barkácsolt hangfalhoz); mit ne mondjak, brutális, akárcsak a xenon izzók. Egyébként hogy érthetőbb legyen az időbeli ugrándozásom, ez alatt az út alatt történt, hogy Attilának nem volt kedve blogot írni.  Nagyon tuti hegyi szerpentineken vezetett az út, sehol egy teremtett lélek, nem durva kanyarok, jó látási viszonyok, szóval lehetett nyomni, nekem nagyon bejött ekkor a vezetés, vállaltam is a többségét – a többiek meg leginkább aludtak.

Na persze nem értünk oda délelőtt, de így is nagyjából mi voltunk az elsők. Letáboroztunk, lezuhanyoztunk(!) a korábban beszerzett remek marokkói csapvízzel (azóta is engem cikiznek, hogy mennyi vizet voltam képes elfogyasztani, holott én büszke voltam rá, hogy 10-12 literből megvolt – na jó, a többieknek tényleg elég volt összesen 20 ), átpakoltuk a kocsit, hogy ideálisabb legyen a súlyelosztás, kicsit dumáltunk még a haverokkal meg a többiekkel, és elmentünk aludni.

Az éjszaka jó hideg volt, és korán is kellett kelni. A reggeli eligazításon nem tanácsolták azoknak az aznapi etapot, akiknek nincs műholdas telefonjuk, mondván, elég nehéz lesz a szakasz. Óvatosságból úgy döntöttünk, ezt még kihagyjuk, bár Attila és én szívesen mentünk volna…

Itt kell megemlítanünk, hogy legalább egy kicsit szégyeljük már magunkat így kollktíven, mert az a szemét hegy, ami a táborhelyen maradt, elkeserítő látványt nyújtott. Kb. negyed órán keresztül szedegedtük két másik csapattal. Sajnos olyan sok gyűlt össze, hogy nem tudtuk magunkkal vinni a legközelebbi városba. Így háborgó lélekkel, de tehetetlenül egy nagy kupacba hordtuk és fájó szívvel nagy részét a helyszínen hagytuk. Reméljük elszállítják és nem - az addig éritetlen - természetnek válik szerves (és szervetlen) részévé.

Szóval ismét csak az aszfaltot szántottuk a táborhelyig. Közben túl sok esemény nem történt. Azt viszont tapasztaltuk, hogy a térképen jelzett utak is képesek egyszer csak kősivatagos terepként folytatódni, ezért keveregtünk egy kicsit, de végül délután 5-6 között megérkezünk a célhoz. Mivel nagyot kerültünk, sok versenyző előbb odaért mint mi, többek között az is, aki a sóstós szakaszon bukfencezett egyet. Az  igazság az, hogy valóban egy nehéz szakaszon történt mindez, de egy tükörsima részen, ahol elkezdtek ökörködni; ennyi erővel mi is bucskázhattunk volna az aszfalton. Szerencsére személyi sérülés nem történt, és az autónak is elsősorban az ablakai bánták csak a manővert, így másnap folytatni tudták a pontvadászatot, csak egy kicsit lassabban az első szélvédőn tátongó hatalmas lyuk miatt (őket még mi is megelőztük útközben).

Este aztán előkerültek a piák is: ha már úgyis aznap volt a szülinapom, gondoltuk ünnepeljük egy kicsit. Attila főzött ránk finom smack-et, illetve előhúztuk a titkos fegyvert is Balázs házi baracklekvárjának képében.  Ismét viszonylag korán feküdtünk, mert 7-kor már eligazítás, utána meg egyből indul a verseny. Sajnos a mai nap ismét aszfalton zajlik, de most mindenkinek, hiszen erre visznek a koordináták. Már az eddigi 3-ból 2-t meg is találtunk, és most épp tépünk a 4. felé. Azért kaland mára is akadt: egy iskola mellett elhaladva a kis huligán növendékek egyike úgy bedobta egy kővel a hátsó szélvédőnket, hogy ripityomra törött. Az az érdekes, hogy pont a rendőri ellenőrző pont előtt 100 méterrel történt, de nem tudtak a helyzettel mit kezdeni, így kénytelenek voltunk továbbmenni. Nagyon egyébként nem voltunk meglepve, hiszen hallottunk már mástól is hasonló történetet.

Szerencsére nem estek ki a cuccaink, és a legközelebbi város (ahol egyébként a következő koordináta meg volt adva) tele volt autószerelő műhelyekkel. Kőálló és olcsó megoldást akartunk, ezért farost lemezből készült el az új ablak hátra. Az egész megállt 170 dirhamból (kb. 4300 forint), de ebben már korábban törött bal felső zsanér hegesztése is benne volt. Amíg a szerelés folyt, volt időnk gyalog megtalálni a pontot (legalábbis azt hisszük) – eléggé eldugták, és összetetten lehetett odatalálni; reméljük, a többiek nem jártak ilyen szerencsével.

A továbbiakban az utunk az óceánparton folytatódik; szép a kilátás.

Tomi

És még annyit sem sikerült volna (mármint aludni), ha nem döntünk úgy, hogy inkább azonnal elmegyünk a szállásra, lefekszünk, kijelölünk egy embert, aki leadja a papírokat reggel, majd átveszi a következő itinert, és visszajőve tovább durmol a többiekkel egészen 10-ig. Ez volt a terv, és végül így is tettünk, ugyanis kiszámoltuk, hogy inkább megéri egy rendeset pihenni (már ha a 6 órát rendesnek lehet nevezni, ugyanis 4 körül kerültünk ágyba), és másnap éjjel-nappal vezetve elérni Spanyolország déli részéig. Eldöntöttük, hogy kizárólag a közutak melletti koordinátákkal foglalkozunk a biztonság kedvéért annál is inkább, mert aggasztó hírek érkeztek a hóhelyzetről; emiatt egy koordinátát kötelezően ki kellett hagyni, egyet meg tanácsos volt – ezt a reggeli eligazításon közölték, ahonnan persze egy kicsit késtünk (pedig Attila vállalta magára a feladatot a csapatunkból, aki híres a pontosságáról) és amiatt nem akarták elfogadni az előző napunkat, de aztán megígértük, hogy becsszó, ez volt az utolsó, így végül megenyhültek a szívek…

Reggeli után Balázs mester lement ellenőrizni az autót, ugyanis előző nap felfigyeltünk (még én is azzal a görbe orrszerű kitüremkedéssel az arcomon) némi alattomos gázolaj szagra, mely elnyomva a tükrön fityegő zöld Wunderbaum csodás illatát, meg-megcsapta szaglószerveink receptorait. Pedig az illatosítót tapasztalat híján, egyből lecsupaszítottam, tehát árasztott rendesen. Az ellenőrzésnek másik apropója is volt, nevezetesen, hogy a tat csatak olajos volt, ami egy halkonzerv esetében még normális is lehet, de egy ilyen csodás műszaki állapotú verdához méltatlan.

Szóval épp álmosan pakolászunk a szobában, amikor Balázs kiadja az ukázt: „Lábhoz! Mindenki!” Amint leértünk, hidegzuhanyként jött az újabb csapás híre: kilyukadt a tank…

Hát ez van: régi az autó, meg is van pakolva, mélyen is van a tartály… de akkor is: a büdös francba! Sajnos annak ellenére letörtünk egy kicsit mindannyian, hogy Balázs és a Desert Donkey-s Szabolcs kitaláltak egy elkerülő megoldást (az első lökhárítóra erősített kannából tudta volna szívni a motor a naftát – itt egyébként megint elcsodálkoztam, milyen gyorsan, és frappánsan képesek bánni a hozzáértők az üzemanyag szivattyúkkal, csövekkel, bilincsekkel, és egyéb szerszámokkal); de ez asszem érthető reakció ilyen helyzetben. Összefoglalásképpen leírom, mit is jelentett mindez:

• Elfolyattunk Olaszország szerte több mint 100 liter olajat (ugyanis 300 km-rel korábban tankoltuk tele a 160 literes tartályt még az olcsóbb Szlovéniában)
• Erősen megkérdőjeleződött az autó megbízhatósága
• Nem tudtuk, ezek után hogyan tovább, egyáltalán van-e tovább
• Nem tudtuk, meg lehet-e csinálni, és ha igen, ki mikor (ne felejtsük: 2009.01.18-át írunk, ami egy vasárnap) és főleg mennyiért
• Ha mondjuk nem lehet megcsinálni, és mégis továbbmegyünk (ami nem volt lehetetlen, csak kényelmetlen), akkor így biztosan bukjuk az eladásból származó bevételt
• Reménykedtünk, hogy nem okoztunk ezzel sehol balesetet (azt eddig nem mondtam, hogy az eső folyamatosan csepergett)

Szóval nem voltunk könnyű helyzetben, de hát végülis tudtuk, hogy a B2B nem lesz sétagalopp, csak épp arra nem számítottunk, hogy már az európai szakaszon ennyi problémánk lesz. Persze ezt a szituációt is lehet (és talán kell is) a másik oldalról is nézni: ha Afrikában a sivatag kellős közepén, távol minden civilizációtól történik mindez, akkor nem nehéz meggyőzni bárkit is arról, hogy sokkal rosszabbul jártunk volna.

Miután készen voltunk a szereléssel, és sikerült leszívni a tankban maradt gázolaj egy részét (még most is érzem a számban az ízét), a szálloda portáján kaptunk egy éjjel-nappali szerelőműhely címet a városban. A további menetrendet még mindig nem látva, úgy döntöttünk, legalább megmutatjuk a verdát, aztán majd attól függően döntünk, mit mondanak. Némi keresgélés után megtaláltuk a műhelyet, ahol közölték velünk, menjünk vissza 2-kor, mert most épp zárva vannak (ekkor 1 órát írtunk, és ugyebár 24 órás – úgy látszik, Olaszországban a nonstop is tartja a sziesztát). Bár megegyeztünk, hogy egyikünk sem szereti a tétlen várakozást, így legalább lehetőségünk nyílt alaposan megbeszélni, mit is szeretnénk tenni. Végül azt a döntést hoztuk, hogy ha törik, ha szakad eljutunk Bamakoba. Ha elfogadható időben és áron megcsinálják a tankot, akkor el tudjuk adni az autót, ha nem akkor ezt buktuk, de bízunk benne, hogy az élmény mindenért kárpótol. Azt is eldöntöttük továbbá, hogy nem erőltetjük a versenyt, mert sokkal fontosabb az, hogy végigmenjünk, ráadásul több lehetőségünk lesz nézelődni. Gyakorlatilag tehát innentől kezdve nem kellett megvárni, mit mond a szaki, tudtuk, hogy fogunk cselekedni, ezért elkezdtük intézni a túra kategóriába történő hivatalos átigazolást. Ezzel egyidőben letöltöttük a túraitinert is, hiszen azzal még nem volt szerencsénk megismerkedni. Ebből megtudtuk, hogy legkésőbb 20-án este 11-kor indul a komp Gibraltárból, amit el kell érnünk ahhoz, hogy ne maradjunk le a többiektől. Semmiképpen sem tűnk lehetetlennek.

Visszatérve a műhelybe, megtudtuk, hogy kb. 150 Euro-ért meg lehet csinálni, de csak másnap délre/kora délutánra lenne kész. Felmerült még, hogy esetleg kannából nyomjuk le Spanyolországig, és ott esetleg pikk-pakk kicserélik (hiszen eleve hétköznap lesz, illetve ebben az országban is gyártották a típust, ezért esetleg könnyebben lehet bontott alkatrészhez jutni). Végül a bizonytalan helyett inkább a biztosat választva otthagytuk az autót, megbeszéltük, hogy másnap 10-kor csörgünk, és „haza” taxiztunk (mármint vissza abba a szállodába, ahonnan nemrég kijelentkeztünk – ez ugyanis a maga fejenkénti 25 Euro-s árával nagyon jó ár/érték arányt képviselt).

Mivel épp nem volt teltház (mondhatni kongott az ürességtől a motel), és mivel vasárnap lévén a vendéglátó-ipari egységek a hét utolsó napján 7:30-kor nyitnak, gyorsan birtokba vettük a kétszer kétágyas szobáinkat. A kaland mindenkit meglehetősen elcsigázott, így egy pillanat alatt mély álomba zuhantunk.

7 után egy kicsivel ébredtünk, majd összeszedtük magunkat, és kipuhatoltuk a portás nénitől hol is tudunk egy jó olaszosat enni-inni. A megtalált étterem családias hangulatúnak mutatkozott. Bár eleinte nehezen tudtunk választani a csak olasz nyelvtudásúaknak készült étlap miatt, végül kerítettek egy angolt is (szó szerint a szekrény aljából kerítették elő); így már könnyebb dolgunk volt (persze, ha előbb tudjuk, hogy a kedves pincérlány pötyög magyarul, akkor egyszerűbben is megoldhattuk volna ezt a nyelv-kérdést). Nem is tudom megmondani, ettem-e már ilyen finom rizottót, illetve mikor esett ennyire jól a sör. Jó tudni viszont, hogy a milánói sertésborda olaszhonban csak a sertésbordát takarja makaróni nélkül…

Bár ezek után terveztünk még egy kis mozizást, inkább a szundi mellett döntöttünk, ami ezúttal tényleg kiadósra sikerült: fél 10-kor indultunk le reggelizni. Miután teletöltöttük a bendőnket, felhívtuk a tagot a megbeszélt időpontban. Azt mondta, meglesz az autó, de csak 3-kor menjünk érte, mert még találtak valami más problémát is, de meg tudják javítani.

Mivel a szobát el kellett hagyni 11:30-kor, a hallban kezdtük el megnézni az „És megint dühbe jövünk”-et, immár egy kicsit lelkesebb, a végére pedig még lelkesebb hangulatban. Ezután a nyakunkba vettük a várost és gyalogszerrel közelítettük meg a szerelő „ojjektumot”. Kiderült, hogy a további probléma az volt, hogy több helyen is alaposan át volt rozsdásodva a tank, ezért a vártnál kicsit többet kellett rajta hegeszteni. Tulajdonképpen nem is ütöttük oda semminek, egyszerűen a rozsda végezte a dolgát… Az árban ez plusz 30 Euro-t jelentett, de ismét teljes értékű autót tudhattunk a seggünk alatt.

Ezek után nem maradt más hátra, mint ismét jól megrakni a kiszáradt tartályt, majd elindulni, és non-stop lenyomni a Verona-Gibraltár mintegy 2300 km-es távját. Ebből kb. 400 km-en már túl vagyunk. Eddig minden oké. Lehet, hogy előbb ki kellett volna tenni a bólogatós kutyát? 

Tomi

Sajnos tegnap reggel folytatodtak a muszaki problemak. Valoszinuleg meg a magyarorszagi terepes reszeken odacsaphattuk az auto feneket, mert a veronai enyhe idojarasnak koszonhetoen tegnap reggelre 3cm-es repedes keletkezett az uzemanyagtankon.

Sikeresen felkutattunk egy szerelot, aki hajlando hetvegen is dolgozni, bar a sziesztat ki kellett varni, mire egyaltalan ranezett. Azt mondta, no problemo, de 24 orara van szuksege a munkara. Remeljuk megcsinalja es mehetunk tovabb.

Megerositjuk a hivatalos forrasokbol mar mar korabban megjelent hirt, miszerint a tura kategoria utvonalat kovetjuk innen es megprobalunk Tangerig felzarkozni a menethez. A masfel napos keses versenyben behozhatatlannak tunik. Eljutunk Bamakoba mindenkeppen, de a pontversenybol sajnos kiszallunk.

A csapat a helyzethez kepest nyugodt, teljes az osszhang. Remeljuk ez tovabbra is megmarad.

Nagyon Drukkolunk a 26. rajtszamu Desert Donkey csapatnak (Kautny Szabolcs, Kalman Viktor, Merkel Tamas), akik az elso nap pontjai alapjan holtversenyben a megosztott 3. helyen allnak! Hajra!

Gergo

Csörög az óra. Nem akarom elhinni, hogy máris reggel van. Épp - szokásomhoz híven - szerettem volna átállítani egy későbbi időpontra az ébresztőt, de aztán hirtelen eszembe jutott: Hoppá! Hiszen ez a bamakói túra indulásának napja! Amint tudatosult bennem ez az információ, vegyes érzések kerítettek hatalmukba. A szokásos reggeli utálat és kapkodva készülődés mellett vágyakozással teli, de mégis volt egy kis maradhatnékom is, hiszen páromat - aki rendkívül rosszul viseli a távollétemet - majd 3 hétre magára kell hagynom. Amúgy a készülődés szokásosnak mondható (azt a kis hasmenést leszámítva). Még jó, hogy este összepakoltam mindent, mert Gergő azzal kezdte, hogy rámszólt telefonon, nyomtassak még egy itinert. Azt persze nem tudta, hogy én még mást is terveztem reggelre (térképek letöltése, maradék még egy kis munkával kapcsolatos nyomtatás). Szóval semmit sem hagytunk az utolsó pillanatra... 

Fél kilenckor nagynehezen elindultunk a felvonulási térre, ahol előző nap hagytuk a tutira felkésztett autót, csak előtte beugrottunk Attiláért. Kisebb parkolási nehézségek után eljuttattuk a maradék cuccot az autóhoz, ahol Balázs és Gergő már serényen pakolászott. Azt hittük, hogy előző nap a cuccok nagy részét beraktuk (még elégedettek is voltunk magunkkal, milyen ügyesen elhelyeztük), de aztán kiderült, hogy tévedtünk. Rengeteg mindent fel kellett pakolni pluszban a tetőre, mert máshogy nem fértünk volna el. Végül nagynehezen betuszkoltunk mindent és épp az indulás előtt végeztünk.

Ismét sok barát, ismerős és ismeretlen volt ránk kíváncsi; ez jól esett. Aztán szép lassan araszolgattunk előre a sorban, majd egyszercsak a tribünön találtuk magunkat, ahonnan a hangosbemondó „Csak a Puffin ad erőt és mindent lebíró akaratot” vezényszavára elrajtoltunk.

Utunk első fele nem éppen volt eseménytelen: még el sem értünk a budaörsi Tesco-hoz (ahol még vettünk pár liter olajat meg ezt-azt), kiderült, hogy az új xenon izzók meglehetősen zabálják az áramot, ezért választanunk kellett: vagy az invertert használjuk, vagy világítunk. Köztes megoldásként a helyzetjelző használata mellett döntöttünk.

A koordináták első csoportját rögtön földúton kellett megközelíteni, és egyből vizsgáznia is kellett az összkerékhajtásnak (valamint Attilának, aki épp a sofőr szerepét játszotta). Ez első feladat sima-liba volt, de a második mindenkin kifogott. A valahova felfestett írásjelet egyik csapatnak sem sikerült megtalálnia, így készítettünk a helyszínről egy gyors képet, és indultunk is tovább. Közben szépen-lassan minden kütyüt beüzemeltünk, és Gergő is kezdett megbarátkozni új Garmin szerzeményével (még azért nem tökéletesen megy neki, de el ne áruljátok . A harmadik és negyedik feladatot is meg tudtuk oldani, ám mikor ezeken is túljutottunk, újabb két probléma adódott: egyrészt kiszámoltuk, hogy ha semelyik feladattal sem foglalkozunk, akkor is lesz vagy 9, mire shakespeare-i Veronába érünk, másrészt nagy becsben tartott Balázs szerelő kolléga észrevette, hogy nagy sebességnél vett jobbosokban valamelyik első kerék felől gyanús hangok szűrődnek be az utastér egyébként mind hang mind hőmérséklet szempontjából hermetikusan lezárt utaskabinjába (aki ismeri az autót, úgyis tudja, miről beszélek ). Balázs megítélése szerint ez még problémákat okozhat, ezért ha már úgyis az ország nyugati felében jártunk, úgy döntöttünk, betérünk hűséges támogatónkhoz, a Patroldoktorhoz Zalaegerszegre. Mint megtudtuk, épp egy másik Patrolt kellett egyengetnie, de mire mi odaértünk, már végzett velük. Egyébként szerencsére nem volt komolyabb baj, csupán a jobb oldali stabilizátor rúd tartó bilincs törött el, így ki kellett cserélni, és ha már ott voltunk kaptunk még  (mindez ingyen és bérmentve – még egyszer köszönet).

Most 5 elmúlt, és még sehol sem vagyunk, de a kitartásunk töretlen. Kénytelenek vagyunk kihagyni a többi pontot is, és tűzünk Olaszországba. Sajnos még így sem biztos, hogy túl sokat tudunk aludni, de sebaj.

 Tomi